A levél

Emlékeim közt van egy tépett levél,

Levél, melyet nem is küldtem el.

Féltékenység szülte a bolond szenvedély,

De olvassuk csak el, mit mondd a levél:

"Mondd, miért szeretsz te mást, és én csak téged?

Miért másnak örülsz úgy, ahogy én néked?

Ha mellém sodort egyszer már az élet,

Én nem engedlek oly könnyen el.

Mondd, miért adtál reményt és oly sok álmot,

Ha mástól akarod a boldogságot?

Mondd, miért fogadtad el szerelmes szívem,

És hogyha elfogadtad, most miért dobtad el?

Az első pillanatban megmondhattad volna,

Szólhattál volna: ne kezdjük el.

De te lázba jöttél, s lágyan átkarolva,

Hozzám hajolva hazudtad el:

Hogy nem szeretsz te mást, enyém a szíved,

S lásd, kis búcsúlevél lett az ígéret."

De én ezt a kis levelet most összetépem,

Ha így akartad, hát nekem sem fáj."

Távol...

Csillagok között

Csillagok, ha fényüket vesztenék

Ha minden út elhagyná megunt helyét

Parttalan óceán volna az éjszakám

Amiben hozzád sosem érek

Száz nyitott kapuban állnék egymagam

Hol a hang, mely hív, hogy lépjek?

Árnyamon árnyadat keresném.

Nélküled hűlt helyed, még szeretném

Várnék éveket, hogy megérintselek

Egyedül úgy fázik a lélek

Visszhang mely nem felel

Határ a semmivel, úgy élnék, várva téged

Minden múlik

Az idő nélküled elmúlik,

szétválnak percek, idők,

téboly csend fekszik mellettem,

kopognak szerelmet, véletlent.

Fulladt mámorban elvesztem,

öntudatlan, félig ölelnélek,

láz tüzel bennem, szemtelen,

ami már kiégette lelkem.

Ajkam és repedt ajkad között

hideg jégfullánkok szúrnak,

testem sejtjei széthullnak,

agyamban háborút dúlnak.

Nélküled az idő megdermed,

aljas, rideg, hazug kéjben,

semmi sem olyan, mint régen,

értelmem elveszett véled.

Visszapörgetnem a végtelent,

szemem égne ébrenlétben,

de csak csendes emlék közt

nézem az összeroskadt időt.

A csöndnek csapdájába estem,

pupillámon szárnyal tekintetem,

a messzeség kapujában állok,

és várlak tűz és füst között.

Nélküled

Annyi mindent kéne még elmondanom

S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom

Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk

S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk

Mint a villám tépte magányos fenyő

Mint a vízét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő

Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér

Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted

Amíg nem éltél nehéz éveket

Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk

Mi egy vérből valók vagyunk

Mint a leszakított haldokló virág...kit nem hall a nagyvilág

Mint porba hullott mag, mi többé nem ered

Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.